Késő őszi éjszakán, álmatlanság hajnalán
Már a Hold se volt sehol, pihenni tért
Szobám sötét sarkából, egy árny vált ki a homályból
Csendben megállt, szót sem szólt, hozzám hajolt

Éreztem: szívem dobban, tudtam: mindent tud rólam
Nézett és én is néztem... az Asszonyt Feketében

Lázas arcom fürkészte, hűvös, halálos csendben
Láttam, a lámpafény hogy nő, sötét haján hálót sző
Bólintott, halkan ennyit szólt: "van még idő..."

Mosolygott, búcsút intett, eltűnt és súlyos csend lett
Köddé vált végleg az éjben... az Asszony Feketében

Újra, ha eljön értem, akkor majd útra hív engem
Vezet majd fekete csendben... az Asszony Feketében